2016. október 1., szombat

Későn




Nem tudom néztem-e annyit vízállást valaha mint idén. Valószínűleg nem is anyáztam ennyit. Ezen tevékenységet (anyázás) szorgosabban is gyakoroltam volna ha nincs folyton gedva idő hétvégén. Miután a tavasz-nyár zöme így telt. Eső-szél-nagy víz (előre tudtam, hogy a paradicsomomat is elviszi az a levélgyilkos gombás szar egy hónappal az első érett termés begyűjtése után, de ezt már megszoktam az esős nyarakon). A végére már mosolyogva anyáztam. Ilyen belenyugvós mosollyal, tudod. Persze próbáltam helyettesíteni a folyót a kis patakokkal, de egy néhány hetes  kivételtől eltekintve azok sem túl fényesen muzsikáltak. Komoly ember meg nem fogja a folyóvízi balinozás által biztosított dopamint meg szerotonint holmi mesterséges forrásból bepattintani, így cask vártam és vártam. Anyáztam és vártam. Utána vártam még egy kicsit, majd imádkoztam mikor elindult lefelé. Mármint a víz. Aztán múlt héten lementem. Sietni kellett, Kolos fiam tortájáért oda kellett érjek a cukrászdába, így az első őnöknek csak integetni tudtam, de legalább tudtam hogy még látogatják a helyet. Igyekezni kell, gyorsan hűl a víz. A műhelyben lassan a bokacsizmákban gázolok térdig - az őszi szezon előfutárai - , így hét közben esély sincs délután lejönni. Maradt még egy hétig az anyázás (úgy megszoktam már), meg a vízállás mustra. 


Miután délelőtt összeszedtem a diófaleveleket, meg megszellőztettük a kölyköket egy laza séta alatt a szomszéd falu játszóterére meg vissza, gyors ebéd és irány a folyó. Lesz még 3 jó órám , ha mást nem a dobáshibákat korrigálni. Van mit. Vakító nap, utolsó őszi nyár. Aszondják. Kocsit félre, gázló fel. Erdőbe be. Majd ki. Őszinte vigyorral konstatáltam, hogy egyedül vagyok. A csőcselék biztos sietett, a sörösdobozok, etetőanyagos zacskók, világítópatroncsomagolások itt szomorkodtak a homokon. Kiscserkész korom óta nem bírok rájönni hogy az anyja valagába nem tudja valaki üresen hazavinni azt amit tele ide tudott hozni. Én az ilyennek szavazójogot sem adnék. Nem holnap, úgy egyáltalán. 


Na mindegy, kicsit anyáztam aztán besétáltam derékig. Már ez is megérte önmagában, bár anyázhattam tovább, úgy húszpercenként jött egy csónak, a végén egy sétahajó, a két horvátot a túlparton, akiknél genetikailag kizárták a halk beszédet, már nem is szidtam. Így is volt egy zavartalan háromnegyed óra, amikor étkeztek a pajtásaim.


 Három rettenetesen megtépett, ilyet még nem éreztem, de két kollégájukat azért sikerült partszélbe terelni. Félve gondoltam rá hazafelé, hogy talán 1-2 hétig még lehet próbálkozni, de ez majd kiderül. Mindenesetre az ez évi anyázásadagom remélhetőleg elfogyott. Majd kergetem a krokikat....


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése